jól teszem? magamér' csinálom?
lehet hogy csak azér merhogy látszódjon hogy...? tudok én egyáltalán mást szeretni? utálok ránézni. utálom ha látom, utálom ha ír, ha bármi van. és ráadásul már csúnya és "telt" is. De aki most van, az pici, aranyos, helyes, és semmi köze nincs az előzőhöz, semmi nincs benn ami emlékeztetne rá. sokáig azt kerestem akaratomon kívül is aki emlékeztet rá, vagy valami dolga hasonló vagy ilyesmi. De most nem. Most van egy teljesen más és nemtudom hogy örülök-e neki. Lehet hogy csak megszokás kérdése az egész? Lehet hogy én már soha nemtudok majd másra úgy nézni? Aggályaim vannak magammal, és az érzelmi világommal kapcsolatban. Ott a harmadik. Cs. Szeretem, imádom. Nagyon jó, bevállalnám még mindig, csakhát egy kicsit az egyénisége torz. Vagy nemlétező. Fenetudja:) De ő megint más. Ő van, énis vagyok, aztán néha elvagyunk, néha meg beszélgetünk és ennyi. Deh... az mikor már nem is azt várod hogy úgy nézzen ki, nem akarod igazábol ismerni tudni, le akarodszinte tagadni, de tudatalatt mégis az érintésére vágysz, a hangjára. Arra hogy átöleld mikor elalszol. Ráadásul nem is vagyok benne biztos hogy a nemi vágy fűtene, vagy akármi ilyesmi. Lehet ha most hirtelen pasi lenne belőle akkoris ugyanezt kívánnám. Sőt, szinte biztos. Ebből a dologból már nagyonrégóta nem sikerül kitörnöm, mindig vannak halvány reménysugarak, és mindig keresem a módját hogy hogyan, és miként. Most is épp azon vagyok, csak az meg a lelkiismeretemnek neméppen tesz jót hogyha ebből a szempontból nézem az eseményeket. Majd talán "megszokom" ezt is, márha erre született a dolog. Sajnálom. Nagyon sajnálom:( de nemtudok vele mit tenni. Csak úgy kihasználni és eldobni ahogy az manapság szokás? ÁÁÁHHH... nem is én vagyok, meg ha mégis akkorse hagyta volna azthiszem. Hátakkor? belekezdeni valamibe aminek se eleje se vége? jelenleg itt tartunk. Vagyishát eleje már van. Én már elfelejtettem hogyan kell az ilyen dolgokkal bánni. Már elkönyveltem hogy nekem 1, és az örök. Nem tegnap, meg nem is tegnapelőtt. Jó régen, még talán az eszemet se tudtam. Node amit ad a világ azt elfogadom útközben, hátha egyszercsak meggyógyulok a hülyeségemből. Majd ha ez nem lesz kóser akkor majd lesz a következő. Eddig vártam, nyugodt voltam, ültem a babérjaimon, és igyekeztem mindent megtenni betegségem gyógyítása érdekében. Ennek vége. Most van ez, ha véletlen valami történne és amiatt vége lenne akkor majd megyek másmerre, vannak akik várnak. Ettől még az emberségem igyexem megőrizni és mindennek úgy neki menni hogy teljes esélyt látok és adok. Nem vagyok valami nagy szám, de mégis. Szeretni. <3
